A látás fejlődéséről a bazárban

Kelemen Attila [a. Az egykori és a mostani közötti különbség talán az, hogy voltak idők, amikor egy olyan maszk is működő interface volt, amelyből nem lógtak kábelek. Véleményemmel azok közé tartozom, akik szerint ez a háború lényegében ugyanaz a háború, nem anélkül, hogy a hadászat bizonyos formái teljesen kicserélődtek volna. Aki alkatilag a részletekre érzékeny, nyilván a változásokat veszi először észre, aki más optikát használ, az állandóságokat.

Látássérülés - Sérült látás?

Az érzékelésnél maradva, úgy gondolom az állandó, hogy mindenek felett, elsősorban látunk, érzékelésünknek van egy rendje, amiben a látás az első, és a világfenomén több mint kilencven százalékát állítja elő, ezt követi a hallás, a szaglás, az ízlelés és a tapintás. Úgy tűnik, a kivételes esetektől eltekintve, ezt a rendet faji sajátosságként is elfogadhatjuk. Semmit sem tudunk a pillangó világáról, melynek kristályszeme nem hoz létre képet, semmit a más érzékekkel ugyan ellátott, de vak állatok környezetéről.

Számunkra csak a látás tere maradt. Más érzékvilágok érzetei: hangok, illatok, meleg és hideg csupán a fénydolgok tulajdonságaiként és hatásaiként kapnak benne helyet. A látás és a többi érzék kapcsolata a nyelvben], a kultúrák közötti, kultúrákon belüli stilisztikai különbségek pedig a látás formái közötti különbségekként is meghatározhatók.

A látás formáján azt az építkezési elvet értem, látáskezelés vízzel látásunk architektúráját adja, vagyis — alkalmasabb szavakat nem ismerek — intencionálja, kondicionálja és preparálja a képeinket, vizuálstílusainkat.

A látás formája úgy is leírható, mint kulturális a priori forma, ami meghatározza, például a látás fejlődéséről a bazárban rossz myopia kezelés masszázs képeit, de ugyanakkor hatással van az írásra, a térlátásra, szexualitásra, Isten elgondolására.

Általánosabban, az a vizuális normakód, amelyben magamat és a világot olvasom, mindazzal, ami magamtól és a világtól elválaszt, magammal és a világgal összeköt. A látás formájának leírása egy absztrakciós játék, aminek lényege, megpróbálni felfedni azt az állandót, ami egységes időn és teren belül kivétel nélkül jellemző mindarra, amit a szem számára létrehoztunk. Az itt következő felsorolásban megpróbálom pontozni azt a munkahipotézist, ami egész dolgozatom motorja, vagyis mindazt, ami e szöveg megírásának pillanatában számomra megfontolandó premisszáknak tekinthető.

A látás formája és a szellem formái A látás formája történelmileg meghatározott. A látás nagy formái a világszemlélet nagy történelmi határhelyzetei is egyben. A látás formája és az akcidencia A látás formái komplexitásban, koherenciában és absztrakciós szintben különböznek.

A képek és takarásaik absztrakt rendjének, szerteburjánzó folyamának határa a megismerés a megfogalmazható ismeretlen határa. Ezen a határon túl minden akcidentális vagyis stílustalan. Látásvizsgálati egység kis formákkal szemben, a nagy formák jobban szabályoznak, vagyis kevesebb teret engednek az akcidentálisnak. A látás formája és a további érzékelés A látás formája előírja, a látás fejlődéséről a bazárban prefigurálja a hallás, a szaglás, ízlelés, tapintás és vesztibuláris érzékelés formáit.

Bazár látás gyermekeknél

A látás fölénye nem kizárólag statisztikai, hanem minőségi is, specifikuma további érzékelésünk specifikuma is, természetünk kiközvetíti a látás formáit további érzékelésünkre, a látás formája metaforma, teljes érzékelésünk formájának formája. A látás a látás fejlődéséről a bazárban és a további érzékelés autonómiája Ha a látás formája határozza meg az érzékelés stílusát, a látás formája határozza meg azt is, a látás fejlődéséről a bazárban autonóm a további érzékelés.

A további érzékelés nagy kultúrái a látás nagy kultúrái is, de a látás bizonyos kimagasló formái, akár vissza is vonhatják a további érzékelés autonómiáját.

Ebben az esetben a hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, és a vesztibuláris érzékelés nem sokkal többek, mint a látás alkalmazásai. Amennyiben hipotézisem tartalmaz helytálló elemeket, ezek igazolása nyilván valamiféle összehasonlító eljárástól várható.

Itt a látás és az ízlelés formáinak párhuzamos vizsgálatával próbálkozom, de nem különben lehetségesnek tartom a látás-hallás, látás-szaglás, látás-tapintás, látás-vesztibuláris érzékelés formáinak összehasonlítását is.

Mégis az ízeket választottam, mégpedig azért, mert egy másik összefüggésrendszerben, nem abban, amit az elkövetkezőkben használok, a főzés öröme erős korrelációban van az élet szeretetével. A szempontok, amelyeket segítségemre hívok bizonyára nem az egyedüliek, és lehet, nem is a legalkalmasabbak.

A magam részéről megelégednék azzal, ha alapfelvetésem, hogy tudniillik a látás formái határozzák meg további érzékelésünk nyitottságát, megfontolásra érdemesnek tűnne. Két kérdést kell tehát feltenni, az első, hogy milyenek az aktuális látási, a második, hogy milyenek az aktuális ízlelési formáink. Először az ételek reklámozásával kapcsolatban vetek fel egy szempontot, aztán a régi görög és kínai étkezési kultúrát hasonlítom össze vizuális kultúrájuk mentén, végül megpróbálok megfogalmazni egy felvetést azzal kapcsolatban, hogy bennünket, ezredvégi juppikat milyennek minősítenek ízpreferenciáink.

Képi érvek, ízi érvek Mint hogy az ételek íze nem szimulálható elektronikus, biner alapú ízpontokkal — a a látás fejlődéséről a bazárban miatt, ez a legáltalánosabban használt kód — az érdek felkeltése nem ízretorikai, hanem nyelvi és a látás fejlődéséről a bazárban feladat.

Az ételreklámozásra nem jellemző, hogy a terméket kizárólag bizonyos jól meghatározott értékekhez, kapcsolják, mert ez a potenciális fogyasztók számának leszűkítése lenne. Főleg vizuális stratégiákat kell működtetni, ami többnyire kétirányú: 1. A játéktér szűknek tűnik, de még így is sokkal szélesebb, mint az ez esetben alkalmazható nyelv: könnyen megfigyelhető, hogy az élelmiszerek termékkísérő szlogenjei egyáltalán nem tudnak reflektálni a termék ízbeliségére [2].

A nyugati világ nem rendelkezik érdemi ízi reflexiókultúrával, úgy is mondhatnánk, az íz-élményeknek metamorfózisa az anyagcserével kezdődik és ér véget; vannak olyan képek, nincsenek a látás fejlődéséről a bazárban ízek, amelyek igazságértékkel bírnak, vannak olyan képek, nincsenek olyan ízek, amelyekkel magunkról valamilyen egyetemeset fejezhetnénk ki.

A hipervizualizáltság egyetemes fejlemény, az ízek maguk mellett csak távollátás és rövidlátás vizsga argumentumokat tudnak felhozni [3]. A képeken kívül egyedül a hangok bizonyultak alkalmasnak arra, hogy általánosabb létértést rögzítsenek, fejezzenek ki — időnkét fel-felveti valaki a kérdést, mi lett volna, ha a nyugati világ nem kötelezte volna el magát annyira a képek mellett, és nagyobb szabadságot engedett volna a hangoknak.

Fischer-Dieskau, más mellett Schubert lídjeinek egyik leghitelesebb előadója —, mert kultúránk egyre inkább a látás kultúrájává válik és nem a hallásé. A látás által vezetve, az ember a látásra kondicionálta magát. A jelenlegi végtelen ritmus- és triviális hangzuhatag pontosan ezt a tételt bizonyítja. Ez a hangzáserőszak nem serkenti a hallást, hanem ellenkezően, immúnissá teszi minden akusztikai kísértéssel szemben.

Van-e objektív formája az egyensúlyiságnak és sebességiségnek? Mostani számunkra, csak ami képi tudatosul. Nietzsche, fiatalon, a zene jogaiba helyezéséről, egyik utolsó könyvében az étkezésre való fokozottabb odafigyelésről beszél [5] — ha valaki a modern érzékelés kritikájára szánná el magát, a Nietzsche-cetlik között könnyen találhatna mindenféle mottókat.

Nietzsche arra panaszkodik, hogy sokáig a látószerv károsítása peszticidekkel kívüliként kezelte a konyhát és túl későn ébredt rá az étkezés formájának fontosságára. Hiába, vannak korok, amelyekben és vannak helyek, ahol az étkezésről szóló összes ismeret kizárólag csak az önmegfigyelésből származhat.

Ha választhatunk, képies érzeteket választunk, magunkat ezekkel vesszük magunkat, nem így a görögök, akik e tekintetben nyitottabbak voltak.

Érzékeny műkedvelők lévén nagyra tartották a zenét, differenciált hangszer és tánckultúrájuk volt, a látássérült probléma kedvelték az illatos olajakat, a férfiak előítélet-mentesen a szép testeket és az édes borokat. Az érzékek általános, kiegyensúlyozott és magas szintű kiművelése áttételesen a platóni projekt ellen van, mint hogy a képek kultúrájának elfojtása, minden további érzetet elhalványított volna.

A képzőművészek, a rabszolgáknak kijáró fizikai munkát végezvén nem részesülhettek társadalmi megbecsülésben, nem is volt modern értelemben vett művész öntudatuk és alkotásaikat csak ritka kivétellel szignálták. A klasszikus korhoz visszatérve, aláhúznám azt a sokat kommentált tényt, hogy a mesterek kedvezőtlen társadalmi megítélése nem akadályozta meg a művészetek autonóm fejlődését, [6] és annak ellenére, hogy a szónokokkal, tragédiaírókkal és olimpikonokkal ellentétben a képzőművészek nem remélhették a dicsőséget, mégis alázattal próbálták a kánon adta lehetőségeket kiteljesíteni.

A görögök, akik a műalkotásokat nagyobb becsben tartották, mint alkotóiak, a formai kidolgozottságot többre értékelték az eredetiségnél. Fontos aláhúzni, hogy a szép és ideális csatája a klasszikus korszakban mindig a szép mellett dől el [7] de soha nem az ideális ellenében.

A látás fejlődéséről a bazárban. Látásélesség jogosítvány - Egészség | Femina, Látás 0 7 mennyi

A görögök teljesítményének egyik oka alighanem ez az egyensúlyképlet. Ameddig érvénnyel bírt, a művészet transzcendens, a transzcendencia pedig életközeli maradt.

Később, a hellenizmus műalkotásaiban a harmónia átadta helyét a pátosznak, a görög világ tarka bazárra kezdett hasonlítani, léthelyzet, ami látványosan áthangolta az érzékelés, ezen belül az ízlelés formáit is.

A hellenizmusban, a görögök étkezési szokásai jelentősen megváltoztak; idevágó tanulmányában [8]számtalan példát felvonultatva, Burckhardt egyértelmű képet ad arról, hogy a szenvedélyes evészet, a látás fejlődéséről a bazárban ő használja, la gourmandise a hanyatlás korszakában kezdődik el.

A klasszikus kor híres lakomáin, mutatós rabszolga fiuk még csak hígított bort és viszonylag egyszerű ételeket szolgáltak fel, hogy a hellenizmusban a fogások száma látványosan megsokszorozódjon.

A görögök étkezési szokásai már a rómaiakéra kezd hasonlítani, akiknél a nagy lakomák szervezése egyfajta státusszimbólum volt. Ezeken az erőpróbáló római evészeteken a hangsúly nem a műélvezeten, hanem látássérülés ellenőrzése a bekebelezésen volt, és ez tisztán látható abból, hogy telítettségi helyzetbe kerülve, kulturálisan megengedett volt a vörös torokkotró tollakra hagyatkozás.

Burckhardt, szintén a görögök kései étkezési szokásait leíró tanulmányában, egy szakácsot idéz, aki fájdalommal panaszolja, hogy annak a letűnő iskolának egyik utolsó mestere, amelyik régi és szerteágazó ismeretek alapján az ételek ízeit bizonyos univerzális harmóniák szerint komponálta meg.

Bazár látás gyermekeknél

Úgy gondolom, az evés közérzeti kérdés — amikor az eszmék kioltódnak, a maga során az ízek világa is akcidentálissá válik, és ezt iránytalan fogyasztási láz követi. Az intrikus Róma csak úgy hemzsegett az elhízott tisztségviselőktől, de vajon így volt-e ez a periklészi Athénban?

A kínaiak, kulináris értelemben végtelenül elfogulatlanok. Az ízek avatott műkedvelői, egyebek mellett a vendéglő is ami nem egyszerűen a jóllakás, hanem az ínyenc étkezés és kellemes időtöltés intézménye az ő találmányuk.

Kulináris tradíciójuk sajátossága, rajz és rövidlátás integrálni képes a jövevény élményeiket, semmit nem hagyva az akcidentálisnak. Az ízeket az egykori görögökhöz hasonlóan a kínaiak is, egyfajta transzcendens rendben szeretik tudni, felfogásukban az alapízek az alapelemek aspektusai: az édes a földé, a sós a vízé, a keserű a tűzé, a savanyú a fáé, a csípős pedig a fémé [9].

A kínaiak számára az étkezés spirituális és filozófikus kérdés. Lao Ce az étkezést vezetéselméleti kérdésnek tekinti, a látás fejlődéséről a bazárban a bölcs ember akkor kormányoz helyesen, ha a nép szívét üressé teszi, de megtölti a hasát [10].

Egy zen történetben a tanítvány arra kéri mesterét, inkább halassza el a piacra menést, hogy filozofálhassanak. A mester válasza nem késik: aki nem tudja mit jelent enni, nem tudja mi a zen. Mindez arra az állapotra vonatkozik, hogy az ember lefekszik egy jó vacsora után. A térrel kapcsolatos képzeteink, mutatnak rá, nem velünk születettek, következésképp a tér szimbolikus elgondolása történeti, abban az értelemben, hogy fokozatosan konszolidálódik és történelmi, mert kulturálisan meghatározott.

Kutatásaik szerint, a gyermek nyolc évesen ismeri fel, hogy a térben konstans origók megjelölésével praktikusan lehet tájékozódni, és annak ellenére, hogy az elmozdulásokban a világ arca megváltozik, formája lényegében azonos marad.

A teret a cselekvéssel sajátítjuk el, állapították meg, ami számomra azt jelenti, hogy a térrel kapcsolatos elképzeléseink, a cselekvés és önmagunk megítélésével függ össze. Ebben a látás fejlődéséről a bazárban gondolatmenetben, a görögök axiometrikus [13] térábrázolása illetve a kínaiak fordított perspektívája [14] a görög és a kínai individuumról és cselekvésfelfogásáról szólnak.

Ebben a kijelentésben persze benne van az egyesek számára talán vitatható premissza, hogy a műalkotásokban, mint metaepisztémékben, a térrel kapcsolatos feltételezéseink, intuícióink, vízióink hiánytalanul, sőt idealizálódva közvetítődnek.

A görögök ismerték a perspektíva törvényét, művészetükben mégsem alkalmazták.

1. A látás homályos
2. STMicroelectronics: vízbiztos nyomásérzékelő viselhető alkalmazásokhoz
3. Derealizációs jövőkép
4. Kellék - sz. () - EPA
5. Nem csak a sokat pislogó gyermeket kell szemvizsgálatra vinni [origo]
6. Látás 0 7 mennyi.

Már Anaxagorasz megfogalmazta, Eukleidész átvette, és ettől kezdve egyre többen kezdték idézni, de ennek ellenére, nem honosodott meg. Az okot, a görög szellem számomra egy időben merész és naiv irányultságában látom, hogy tudniillik megpróbálja megragadni azt a pillanatot, amelyben sem a reális, sem az ideális egymás kárára nem kell kompromisszumot tegyen.

A görögök sokat utaztak, rendelkeztek a felfoghatatlan terek és érthetetlen felfogások képzeteivel, felülkerekedtek az egyiptomi merev látás formakötöttségein, de a polisz transzcendenciája megvédte őket az Alberti-féle perspektíva individualizmusától. A látás formája közösségfenomenológiai kérdés, ennek megfelelően a görög látás pedig egyszerű torzítást kért; az axiometrikus ábrázolás alkalmas mélységérzetet kreálására anélkül, hogy a tárgyak ideális és interszubjektív arca komolyabban torzulna.

A axiometria alkalmazásával a görög festészet és szobrászat kilépett a látás fejlődéséről a bazárban egyiptomi formák ortodoxiájából, az ábrázolás életszerűbbé válhatott, nem anélkül, hogy azt jelenítse meg, amit tudunk a tárgyról és nem azt, amit látunk. Nagyon röviden úgy is mondhatnám, az görög axiometria, mint egyébként minden axiometria térorientált ideografika.

A passzus ködösségét számomra Steiger Kornél magyarázata oszlatta el. Számukra a kihívás nem a formába öntés volt, hanem az eszményesítés. A görögöknek például nem azért nem volt rútra vonatkozó esztétikájuk, mert a számukra a harmóniára törekvés volt elsődleges, hanem egyszerűen azért, mert az amorfnak nem volt helye gondolkodásukban.

Jól ismert képlet, hogy az eszmények feloldódása atomizálódáshoz, a naturalista tendenciák artikulálódásához vezet. Az axiometrikus ábrázolás egyfajta védőöv a naturalizmus ellen, nem nyitja meg az individuum számára a végtelen és kifosztott teret, mert általa a dolgok eszményi képe megelőzi a személyes perspektívának.

Nagyon messze van az naturalizmustól a kínai ideoplasztikus ábrázolás, a kínai látás forma is, amely az eszményesítés egyfajta határhelyzete minthogy az individuális manifeszt tagadása. A keleti szellem individuum-ellenessége pont azért kerül gyanúba, mert ennyire kitartóan tagadja az individuumot.

A reprezentálás rendje nem a látás rendje, egy fordított perspektívában alkotott litográfia a szemlélőtől bizonyos alkalmazkodást igényel, minthogy a szem nem a látás kezdete, hanem a táj pereme. A perspektíva megjelenése és a reneszánsz modern individuum közötti összefüggések jól ismertek; ahogy a perspektíva, a maga útját járó reneszánsz polgárról szól, úgy az axiometria a polisz ügyeiben serénykedő athéni polgárt jeleníti meg.

Ugyanígy a kínai fordított perspektíva a zen kozmikus törvényekkel szembeni alázatát, a posztmodern térmegszűnés, térfragmentálódás pedig a mi szaggatott identitásunkat fejezi ki.

Eltekintve színétől, közönséges szénsavas italnak tűnik, és nem tartalmaz — legalábbis érezhető dózisban — kokaint, mint azt annakidején a hozzá nem jutó tinédzserek hinni szerették. E hiányossága ellenére, mégis kecsegtet valami olyan többlettel, ami élesen megkülönbözteti a többi limonádétól; vannak más nagy műgonddal megtervezett, maguk mellett számtalan érvet felsorakoztatni tudó hasonló termékek, és mégis a Coca Cola úgy emelkedik ki a limonádék óceánjából, mint valami utat jelző fárosz.

A Coca Cola jelkép, egy kortárs, fogyasztói mitológia része. Jelkép, ezért azt javaslom, a jelképeknek kijáró érzülettel viszonyuljunk hozzá. Kulturális értelemben, a Coca Cola nem egyszerűen az, amit tartalmaz, hanem a víz, cukor, szénsav, karamell színezék, koffein, és különféle savak és aromák olyan oldata, amelyik, azáltal ami és azáltal ahogyan van, alkalmas arra, hogy fenntartson valamit, ami átlényegíti.

Véletlenül vagy nem, de alkalmas arra, hogy bizonyos tekintetben megtestesítse azt, amit a századforduló óta, az ezredvég felé haladva a világról egyre inkább gondolunk.

A húszas évektől, olyan magától értetődően vesz bennünket körül, és olyan magától értetődően fogyasztjuk, mint amilyen reflexión kívüli minden normatív erkölcsi törvény.

Az első, ami szembetűnik a színe, majd a címke tipográfiája, az üveg sajátos formája. Mindezek olyan emlékezetessé teszik későbbi korok számára, mint amilyenek ma, a mi a látás fejlődéséről a bazárban, az egyiptomiak féldrágakő szkarabeuszai. De egy hasonló párhuzam csak a látás fejlődéséről a bazárban történelmi esetlegesség felől a látás fejlődéséről a bazárban, és semmiképp sem a szimbólum immanens logikája szerint való: ez utóbbi nem feltételezhet egy olyan jövőt, amely ne tartalmazná.

A szkarabeuszok tisztelete letűnhet, de a Coca Cola kitart, mert jövőnk része, minthogy a jövőben játszódó hollywoodi víziókban szinte törvényszerűen jelen van, Always. Az oldat színe sötét.

Autós napellenző és fényszűrő, látássegítő autóba (nappali és éjszakai)

Az étel, amely sötét, vagy fekete, maga a halál! Lenyelik és kinevetik: most megeszlek halál… A fekete szarvasgomba nagyon drága és a fekete kaviár is, a fehér szarvasgomba már valamivel olcsóbb, és a vörös kaviár is. Ebben a gondolatrendben, a Red Bull és a Red Horse energiaitalok csak részleges fejlesztések, mert csak virtussal kecsegtetnek, halálkioltással nem.

Nem így a nagyon népszerű szintén fekete-vörös Nesskafé. A termék szélsőségesen vizualizált, hívóképek egész rendszere épült köré. Talán a legjellegzetesebb a logó tipográfiája: C, nem különben a jól ismert hullám: w [18].

Fontos eleme a vizuális stratégiának az ben fejlesztett palack, ami egy reklám szerint olyan ontológiai természetességgel adaptálódik a tartalomhoz, mint a tojáshéj a tojás belsejéhez vagy a banán héja a lágy részhez. A vizuális stratégia nagyon dinamikus íz stratégiával párosul. A Coca Cola íze precízen kikavart, csöppet sem nyugtalanító de nagyon markáns, jellegzetesen fogyasztói társadalmas.

Olyan, mint egy jó amerikai film, ami leköt, de nem fáraszt, kényelmes de nem unalmas, a téma sziruposságát feloldja a ritmus szénsav felfokozottsága — kevesen nem ismerhetik a kiábrándító tényt, hogy a Coca Cola lényegét tekintve pszeudo cukor, ha nincs lehűtve, ha kiszállt belőle a szénsav, ihatatlanul émelygős, amolyan ritmustalan, rosszul montírozott amerikai film.

• Autós napellenző és fényszűrő, látássegítő autóba nappali és éjszakai Segít, hogy jobban láss vezetés közben éjszaka és nappal is.
• Látássérülés - Sérült látás? - Betűbazár Fejlesztő Könyvek é
• Az érzékeléstől a látásig - szemről szemre Természetbúvár

Ezeknek a termékeknek egyik nagy ellenlábasa, a kényelmetlen székek nagy pártfogója, Goethe is lehetett volna. Hozzá hasonlóan, az okvetlenül szükséges kényelmetlenség mellett kardoskodnak az előkelő latin szakácsok, akik a befogadást önreflexióként képzelik el, nem megfeledkezett fogyasztásként. A ketchup a szó megtalálható e számítógép előre programozott helyesírásijábana mirelit szintén és a leveskockák helytelenítői az ízspektrum olyan tónusairól beszélnek, amelyek az első pillanatban nyugtalanítóak, de amint felfedik igazi természetüket, vibrálásukkal csodálatos íztereket nyitnak meg.

De az ilyen típusú befogadás veszéllyel jár, és mi, amennyiben választhatunk, kulinárisan is, egyébként is, a veszélytelen kalandok mellett döntünk.

Nem csak a sokat pislogó gyermeket kell szemvizsgálatra vinni

A hipervizualizáltság az arisztotelészi korrespondencia értelmében vett igazság végét jelzi, azáltal, hogy a kép, a szó és a fogalom mind-mind külön utakon járnak: a kép külön útjain. Ennek az útnak egyik sajátossága a színek élénkülése.

A színek nem színek, hanem, neonszínek, a hangok nem hangok, hanem neonszínek, az illatok, nem illatok, hanem neonszínek. A szem számára a legfelső a látás fejlődéséről a bazárban, a legerősebb inger egy bizonyos zöld, amely a nyolcvanas évek közepén, az új vizuális trendet hozott, és fokozatosan más élénk színekkel, úgynevezett neonszínekkel kiegészítve konszolidálódott. E neonszínekkel festett tájban szólalnak meg a zenék, ebben a tájban kapnak jelentést az illatok [20]és az ételek is gondoljunk a mesterséges ételszínezők kiterjedt használatára.

A kényelmes befogadás könnyen válhat unalmassá, ezért a világtermékek mérnökei, akik nem elégednek meg azzal, hogy vizuálisan magnetizálják a fogyasztót, arra törekszenek, hogy a kényelemi intervallumon belül, a legerősebb ingereket állítsák elő: a befogadás legyen problémamentes, a fogyasztás kényelmes, de ezen a kényelmen belül garantálja a legerősebb ingereket, a maximumot a minimumban.